Nyolc óra előtt tíz perccel berohantam Áron szobájába, de megnyugtatott:
„Apa, ne izgulj, az első óra elmarad.”
Kimentem a konyhába Áronnak készíteni tízórait és magamnak
reggelit. Mindkettőnknek ugyanaz készült (magvas császárzsemle megkenve sajtkrémmel,
rajta sült szalonna, azon pedig fokhagymás karaván sajt.)
Közben folytattam a diótörést. Elég sok elkészült már. Még
egy kicsit csinálom, és ha majd Dömsödön a mérlegelésnél kiderül, hogy kevés,
ott még mindig kipótolhatom.
Délelőtt a levelezések és a blog írás közben egyszer csak
elálmosodtam és úgy döntöttem, hogy megengedem magamnak, hogy egy picit még
szundítsak.
12 óra előtt felébredtem és kimentem készíteni egy kávét
magamnak. Közben persze megint egy kis diótörés, valamint teleraktam a
mosogatógépet, nehogy már csak én dolgozzak.
Eljött az ideje, hogy megnézzem mit írt Dubó Kati, mi a házi
feladat a mai brushup-ra. Ha
megcsinálom, legfeljebb elővesznek egy lázmérőt.
Amikor hazaértem fogadott a rossz hír. Emőkéhez csöngettem
és ő mondta, hogy beszélt a klinikával és Mannát el kellett altatni.
Már akkor sejtettem, hogy nincs Isten, amikor Cipő meghalt,
de most már biztos vagyok benne, hogy nincs, vagy ha van, akkor, még ha megbüntet
is érte, a kurva anyját.
Manna volt az egyetlen, akitől azt éreztem, hogy feltétel
nélkül szeret. Mindent meg tudtam vele beszélni, mert értettük egymást.
Újfent a drága Róza anyám jutott az eszembe, aki egy alkalommal,
a Buksi kutyájával kapcsolatban azt mondta, hogy: „Gábor, ha az embereknek
annyi eszük és akkora lelkük lenne, mint az állatoknak, az nagyon jó lenne.”
Nem írom le a lelki állapotomat és még attól is félek, hogy
valaki meghallja, hogy hangosan szólítom: „Manna, azonnal gyere elő!”
Áron ½ 9-kor ért haza. Emőkével együtt mentek le a CBA-ba,
hogy hozzanak nekem valami altatót (Unicum),
mert látták, hogy padlón vagyok.
Az a terv, hogy holnap elhozzák Mannát a klinikáról, elviszik
Dömsödre és a kert végében temetik el, mert ott mindig nagyon jól érezte magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése