20181002 kedd
½ 4-kor arra ébredtem, hogy egy kicsit összeállt bennem a
kép, de ahhoz, hogy ezt leírjam először el kellene olvasnom néhány Bibó István
kötetet (nota bene Orbán Viktor is a Bibó szakkollégiumban tanulva lett okos
politikus.)
Egyáltalán még nagyon sok dolgot kell ahhoz tanulnom, hogy
legalább közepes biztonsággal, de már meggyőzően tudjak véleményt alkotni
(netán nyílvánítani) a korunkban a mai Magyarországon történtekről.
Nem szeretnék olyan kicsinyes, bár sokak szemét szúró hírekkel
törődni, mint pl. Orbán Rahel szaros pelenkája, de még a Miniszterelnök
közpénzen vett magánrepülő gépével sem. Ezeken csemegézzen, csámcsogjon a
bulvár sajtó.
Nem ezektől maradunk sereghajtók Európában és nem csak olyan
gazdag országoktól maradunk le, mint Anglia vagy a nagyon gazdag Skandináv
államok, de még a szomszédos országoktól is (lásd Románia).
Szerintem
OV nagy szemfényvesztése az ő illiberializmusa. Amit úgy nevez, hogy „illiberális
demokrácia” az egy nonsense (ejtsd:nonszensz). Ha már illiberális, akkor nem
lehet demokrácia. Ezt ő is nagyon jól tudja, mert Bibó Istvántól a szakkollégiumban
volt módja megtanulni. A beszédeiben azt akarja elhitetni, hogy a liberalizmus
több hibája mellett ateista, Istent tagadó és szembenáll a keresztény
értékrenddel. Holott ez nem igaz, mert a liberalizmus alapja ebben a
vonatkozásban éppen az emberek szellemi szabadsága. Mindenki maga döntheti el,
hogy Istenhívő e vagy Istent tagadó ateista és egyiket sem szabad
rákényszeríteni az emberekre. Erre már láttunk példát a rosszemlékű Rákosi
korszakban és sajnos látunk ma is. Egyébként meg simán lehet valaki egyszerre
liberális és keresztény.
Itt
anélkül, hogy belepiszkálnék hadd idézzem Pankovits József 2017. június 30.-án
a VISSZHANG - LXI. évfolyam, 26. számában megjelent „Mit tanultak Bibó
Istvántól?” című cikkét.
„Magas
kulturális színvonalat és intellektuális rangot jelentett jó nevű, jó hírű
felsőoktatási intézmény bentlakásos szakkollégiumához tartozni, kedvezményeit
élvezni, szellemi műhelyének, erkölcsi kohéziójának elidegeníthetetlen részévé
válni, benne tanulni és építkezni, készülni az értelmiségi lét göröngyös,
kátyúkkal tűzdelt útjára. Az Eötvös Kollégium, a Györffy Kollégium vagy a
„fényes szellők” népi kollégiumai sok fiatalt indítottak el pályájukon. Egy
időben sokat hallottunk (mostanában kevesebbet, bár CEU-ügyben megszólaltak
jelenlegi fiai) a Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumról, ahol a mostani
(„legnagyobb” vagy „nagyobb” – kinek hogy tetszik) kormánypártunk élvonala, a
valahai ifjak a rendszerváltás reményteli hajnalán sajátították el a jogi, közgazdasági,
a társadalmi és politikai tudományok csínját-bínját és természetesen magának a
rendszerváltoztatás politikájának fortélyait a demokratikus szellemiség
elkötelezett tanárainak oltalma alatti méltányolható miliőben. A kollégium
névadója a demokratikus politika és politizálás avatott szakértő teoretikusa és
gyakorlója volt, amíg módja volt rá, szelleme és öröksége most is a demokrácia
alapértékeire figyelmeztethetné az égisze alatt nevelődötteket, mi több, hűen
hozzá a mai szakkollégisták a lex CEU vihara miatt intőt fogalmaztak meg nagy
tekintélyű, beteges tekintélyelvűséggel és a demokratikus elvektől eltávolodva
kormányzó elődeiknek. Április 5-én kelt levelükben „nyomatékosan” kérik Áder
János köztársasági elnököt, a parlament által megszavazott felsőoktatási
törvényt küldje meg az Alkotmánybíróságnak azzal, hogy a testület állapítsa is
meg annak Alaptörvény-ellenességét. Olybá vehető a szituáció, hogy Bibót a
maiak komolyan tanulmányozzák, a régiek módszeresen felejtik tanait, vagy
ellentétben a maiakkal nem veszik komolyan a kollégium névadóját. A
megállapítás szemléltetésére vonatkozó példák most már sokasodnak. A lex CEU –
ezek egyikeként – szervült része a 2010 óta tartó folyamatnak, amely a
menekültkérdés hisztériájával egyetemben, unióellenes kampányaival a demokrácia
lebontását, egy önérdekű hatalom kiterjesztését és kiépítését célozza. A lex
CEU valószínűleg a kormánynak a közvéleménnyel egyébként nem ismertetett
nemzetközi politikájába is szervesen illeszkedő kezdeményezés. Ez sokunknak (ÉS-olvasóknak,
a lap szerzőinek) úgy tűnik, hogy Orbán alaposan belegabalyodott a különböző és
nagyon is különféle valós vagy vélt, megálmodott és remélt külső kapcsolati
hálójának szövögetésébe – nehéz lesz kikecmeregnie belőle, mert tisztázatlannak
látszik, a Trump, Putyin, Erdog˘an, Európa, Ázsia sokszögű rendszerben hová
akar kilyukadni. Bibó-tanulmányai segíthetnék mind kül-, mind belpolitikáját,
de megint csak valószínűsíthetően nem gondol velük, mintha elfelejtette volna
azokat. Nézzük meg sorjában, miről, milyen összefüggésekről lehet itt szó.
Bibó
műveibe csupán csak beleolvasva az embert főbe kólintja a kijózanító kérdés:
mit is tanultak a Fidesz mai vezérei, az egykori fiúk Bibó Istvántól – nem
győzzük hangsúlyozni – a róla elnevezett szakkollégiumban? A válaszadás enyhén
szólva aggályos, mivel Bibó művei, írásai olyannyira leárnyékolódtak a
Fidesz-kormányzással intézményesített illiberális rendszerben, hogy szerzőjükre
már nem lehet ráismerni. Ha rosszmájúak akarnánk lenni, első nekifutásra kijelenthetnénk,
Bibótól ezek a fiúk annak idején vagy nagyon keveset, esetleg semmit sem
tanultak, vagy amit megtanultak tőle, annak nagy hatékonysággal, sőt sikerrel
az ellenkezőjét művelik nem nagy múltú demokráciánknak annál nagyobb ártalmára.
Itt van rögtön kapásból az a közhasznú, különben nem csak a fiúk részéről
megismert, időnként idézett klasszikus bibói gondolat: „Demokratának lenni
mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.” Igazság szerint itt következik egy
kettőspont, és emígy folytatódik a fiúk memóriájában már igencsak elhalványult
és másoktól is csak néha, teljességében egészen ritkán idézett félmondat (lásd
itt rögtön a folytatást): „...nem félni a más véleményűektől, a más
nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az
ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a
lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek
az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” Más vélemények, más
nyelvek, más fajok elsősorban is, melyeket mind felsorolhatnánk, a bibói
gondolat kínzó időszerűségéről szólnak. A más véleményekbe foglalt sérelmekről
gyakran beszélnek az ÉS szerzői, azonban az aktualitás felől minden
szempontból első helyre kívánkoznak a más nyelveken beszélő, más fajú
menekülők, bevándorlók, legális és illegális – jóllehet a kormányközeli
közbeszéd kommunikációja nem tesz különbséget a jelzők között – migránsokkal
kapcsolatos valódi és imaginárius félelmek. Nem figyelmen kívül hagyva, hogy a
migránsok között megbújhatnak veszélyes terroristák, közönséges bűnözők, nőket
zaklató és erőszakoló himpellérek, a jelenség tömeges méretét tekintő kétség
feletti társadalmi kockázatokat, továbbá azt sem tudva, vajon Bibó miként
viszonyult volna a problémához, illetve milyen javaslatokat terjesztett volna
elő a kezelésére, azonban azt azért megállapíthatjuk, hogy a kormányzó
Fidesz-vezérkar módszerei között a demokratikus, félelem nélküli politikai
kultúra halvány elmosódó nyomokban sem bukkan fel, ugyanis a kerítés, a migránsokkal
szembeni, korábban elviselhetetlen intenzitású, mára sem elalvó folytonos
gyűlöletkampány ellentétes az európai, keresztényi, a Szent István-i befogadó
értékrend humánus szárnyalásával. Az persze üdvös lenne, ha nem csak a
fideszéket izgatná az államhatár közelében élők gazdasági és személyes
biztonsága, minden politikai erő aggódna az ott élők termelvényeiért,
vagyonukért, testi épségükért, amint az is elvárható, hogy a Fidesz viszont
valóban és őszintén exponálja magát az európai határok mentén több országban,
szomszédainknál is fenyegető humanitárius katasztrófa veszélyének elhárítása
ügyében.
Karitatív
szervezetek, olykor egyének – ha nem tévedünk – előrukkoltak jótékony
javaslataikkal, cselekvően is fölléptek, ám hivatalos elutasításban, jobb
esetben hallgatólagos közönyben volt részük. Ők csak részleges orvoslást
nyújthattak volna a menekülők legelemibb emberi ösztöneiből és szükségleteiből,
a civilizált körülmények hiányából, ezek elvárható biztosításából fakadó
gondjaira. Elrendezésükre talán – és sajnos ez szintén igaz – maga az Európai
Unió is kevés (lenne), különösen a magyar kormány és a hozzá hasonlók
magatartása miatti állapotában, mivel a magyar vezetők és elvi társaik a
megoldások keresése helyett az európai konstruktív szándékoknak minden
pillanatban keresztbe tettek, csírájukban lehetetlen helyzetbe hozták a közös
megoldásokra tett felszólításokat („a közös megoldásoknak annyi”), a legújabb
kampány szerint „megállítandó brüsszeli bürokratákat” és politikusokat minden
rendelkezésükre álló eszközzel bírálták, támadták és akadályozták a munkájukat,
szélsőséges, migránsellenes uszító propagandájukkal kerékkötői lettek a közös
uniós elgondolásoknak. A Fideszt illetően mindezt betetőzte a sikertelen
októberi népszavazás a migránsok kényszerű betelepítése ellen, miközben a
kvótaszámot majdnem megközelítő mértékben honosítanak és/vagy telepítenek be
nemzeti színeink dicsőségére színes vagy fehér bőrű sportolókat és
sportvezetőket, a kvótaszámot meghaladóan letelepedési kötvényeket, beutazási
vízumokat forgalmaznak piaci stílusban. Az ellentmondásra rá se hederítenek.
Kérdések
tehát vannak és lennének bőven, a tisztánlátást is számos zavaró tényező
homályosítja – szép új világunk messze távol találtatik Bibó István
szellemiségétől, a demokratikus transzparenciától mind a nemzeti, mind a
nemzetközi viszonylatokat figyelve. Nem ismertek eléggé (mert hiányzanak a
közmédia kötelező információi) az EU intézményeinek nemzetközi kezdeményezései,
nemzetközi politikai akarata: hogyan és milyen megfontolások alapján lép fel a
migrációt kiváltó válsággócok, a konfliktusok enyhítése, különösképp a
szabályozása érdekében. Minderről alig lehet tudni valamicskét főként azokban
az országokban (nálunk), ahol vitatják az EU politikáját, az EU meg nem
polemizál a közvélemény előtt ezekkel az országokkal, illetve feltehetően
ezeknek az országoknak a vezetése kitér a nyilvános vita elől. Uniós polgárként
csak kapkodjuk a fejünket a kemény hangú, de meddő üzenetváltásokon, nem látjuk
át az üzenetek mögötti vita reális politikai mozdulatait. A hazai tájékoztatás
a kormány uralma alatt érdektelen a közvélemény tárgyilagos informálásában,
inkább dezinformációs technikákat követ, és – úgy tűnik – még érdektelenebb az
unióval ápolt normális kapcsolatok mint a rendszerváltozás óta folytatott
elsőrendű magyar külpolitikai opciónak a karbantartásában. Ha Bibó István ezt
tudhatná, láthatná, résztvevője lehetne, nem értene egyet vele, mert nagyon is
tudatában volt a bel- és külpolitika bonyolult láncolatú összefüggésének. Bibó annak
idején többek között a Magyarországot érintő igazságtalan békeszerződésekkel
kapcsolatban abból indult ki, hogy a méltánytalanságok nem a békeszerződéseket
eldöntő ilyen-olyan nagyhatalmak (az első esetben mindnek, a másodikban a
többségének) demokratikus rendszeréből következtek, jelezve különben azt, hogy
a demokráciák belső élete és külpolitikája nem ugyanaz, a kettő közötti
kapcsolódás nem mechanikus, vagyis ma sem arról van szó – normális
gondolatmenetben, nem miként azt Orbán kampányai sugallják –, hogy Brüsszel,
egyáltalán a demokratikus Nyugat ártani akar nekünk. „Abból, hogy a demokráciák
nevében igazságtalanságot is lehet elkövetni – írta Bibó –, még nem következik,
hogy a demokrácia merő humbug és csalás, ami mögött elnyomás, nemzeti elfogultság
és imperializmus húzódik meg.” Elszomorító, hogy a jelenlegi magyar állami
(kül)politikában az unió merő humbugnak és csalásnak van feltüntetve, ami
mögött elnyomás, imperializmus rejtőzik, a magyarság meg csak folyvást szenved,
kuruckodásra, védekezésre, ellenállásra kényszerül. Amikor a Fidesz és a
kormány fejének hazai (kizárólag hazai használatú) indulatoskodásai,
fékevesztett kirohanásai, belpolitikai indíttatású, de súlyos külpolitikai
összefüggéseket és érdekláncolatokat bolygató offenzívája Brüsszel, az Európai
Unió ellen fordul, akkor bizony Bibó Istvánra, a tőle tanultakra vagy még
mindig megtanulható ismeretekre kell emlékeztetnünk, mert a jelenlegi
külpolitikai konstellációt szem előtt tartva a szakkollégiumi anyag eleven
aktualitást ölt. Az uniót alapító, meghatározó demokratikus országok, a maguk
demokratikus eszmei-politikai áramlataival, a liberalizmussal, a
konzervativizmussal, a szociáldemokráciával, ezekből a vonulatokból kikerült
politikusaikkal, a szemérmetlenül itthon leértékelt Angela Merkellel, Martin
Schultzcal, az unió demokratikus intézményeivel úgymond imperialista módon, a
brüsszeli bürokraták ocsmány szellemében igazságtalanul akarják ráerőltetni a
kicsiny, igazságtalanságoktól agyonsújtott Magyarországra a döntéseiket (mondjuk
a betelepítési kvótát), holott megküzdeni próbálnak a kontinensre nehezedő
migrációs nyomással. NB. A nyomás fő iránya különben sem Magyarországot
terheli, mégis államunk még a látszatát is kerüli annak, hogy ebből a teherből
vállalná a rá eső részt, ami az európai szolidaritással együtt járó kötelesség
lenne mellesleg, illetve nem mellesleg és nem mellékesen. Bibót legalább a
félelem–demokrácia kontextusában még idézik, még hivatkoznak rá, ellenben más
vonatkozásokban, a kül- és belpolitika bonyolult összefüggéseiről elmélkedő
passzusai, a jelek szerint, elenyésztek a neve alatt valamikor tanulmányaikat
folytató fiatal politikusjelöltek emlékezetében.
Bibó –
régies kifejezéssel élve – világnézete az, amitől távol kerültek immár csak
virtuálissá vált tanítványai. Bibó István világképe a két világháború között és
a II. világháború folyamán jegecesedett ki, és azóta sok idő telt el, valamint
attól sem tekinthetünk el, hogy felfogásának különböző elemeit ’56-os
tapasztalatai felülírták és megváltoztatták, ennek ellenére meggyőződésének
időtálló tételeit tartalmukból kiforgatni, helyenként a visszáját érvényesíteni
tisztességtelen magatartás a nevével ma is kapcsolatba hozható politikai
fősodor képviselői részéről. Gyerekjáték történelmi példák alapján – Bibónak a
Tiszákra (egyikük szobrát Orbán újraavatta, valamint baromi erővel
rekonstruálja az 1945 előtti kor szimbolikáját), Károlyira, Bethlenre,
Horthyra, 1918‑ra és 1919‑re, a fasizmusra és a szocializmusra vonatkozó
megjegyzései alapján – a Fidesz-ideológiát kikezdeni, a történelmi sorsfordulók
és nagy folyamainak hamis ábrázolású, Fidesz-tolmácsolású szemléletét, a CEU
üldözését, az álságos félrevezető rezsiharcot, a demokrácia elleni
intézkedéseket bírálni, rámutatni a nyilvánvaló ellentmondásokra, az arányos és
elfogulatlan értékelések helyetti relativizálásokra, a Bibó szerint is
zsákutcákba vivő, a történelmi illúziókat tápláló és az aktuálpolitikával
érintkező mítoszteremtésekre. Ezeket mind pregnánsan és tömören foglalja össze
egyik, a közép- és kelet-európai politikai fejlődést tükröző, a hamis
politikusról írt soraiban: „E típusnak, mely hol arisztokratikus környezetből
ereszkedett le, hol népképviseleti, demokratikus erők szárnyán emelkedett fel a
politikába, a kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos
erőszakosság volt a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a
demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó
antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai
álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljon. Ennek révén
megszerezték a »nagy realista« renoméját, s a nyugat-európai típusú
politikusokat sikeresen háttérbe szorították.” Bibó hozza a történelmi példáit
Bismarcktól Bethlenig – egészítsük ki mai nevekkel a listát?
Kifejezett időszerűséget
Bibó tanításából a hatalom koncentrációjáról írt oldalain fedezhetünk még fel –
természetesen abból a szempontból, mi mindenről feledkeznek meg az egykori
szakkollégisták. Idézem Bibót: „A hatalmak elválasztásának követelménye, mint
általában minden nem folytonos fejlődésből eredő elvi formula, a kontinentális
Európában bizonyos mértékig deformálódott..., ugyanis... sokáig közkeletű volt
az a nézet, mely szerint a hatalmak elválasztása nevében a végrehajtó
hatalomtól is távol kell tartani a törvényhozói hatalom és a bíráskodó hatalom
beleavatkozását. Holott a hatalmak elválasztásának a követelményében nem az a
lényeges, hogy először ilyen vagy olyan szempontok szerint elkategorizáljuk az
államhatalmakat két, három vagy többféle hatalomra, azután elvi követelményként
kimondjuk, hogy ezeket egymástól feltétlenül és mereven el kell választani
(lábjegyzetben összevetés Balás P. Elemérnek
a Társadalomtudomány 1940. 2. számában közölt publikációjával – P.
J.), hanem az, hogy a társadalomban található legerősebb hatalomkoncentrációt
meg kell gyengíteni különálló hatalmi erőcsoportok kiszakításával, bizonyos
funkcióknak – elsősorban a törvényhozásnak és a bíráskodásnak – a hatásköréből
való kivonásával.” Ennek eszközei a kulturális élet (az oktatás és tanulás, a
művészi alkotómunka) szabadságában, a kritikai szemlélet fenntartásában, a
civil társadalom fejlődésében, a sajtó pluralizmusában valósulhatnának meg, ha
Orbánék nem támadnák ezeket. A lex CEU, a budai vár arculatának
megváltoztatása, más vitatott ügyek illusztrálják a kritikai szellemiség és a
szabdságjogok elleni hadjáratot.
Ha valahol
érzékelhető, hogy a Fidesz – Orbán elképzeléseinek megfelelően – az
ellenkezőjét vallja és csinálja annak, amit Bibótól alkalmasint megtanulhatott
volna, az épp a fentebbi szakaszban Bibó mondandójának az ellenkezőjére
fordítva látható. A Fidesz nemhogy gyengítené saját eredetileg megmanipulált,
ma már nem is létező kétharmados választói felhatalmazású hatalomkoncentrációját,
a legkörmönfontabb módszerekkel erősíti, betonozná szétrobbanthatatlanná a
végrehajtó és törvényhozó hatalomban, a bíráskodásban, a jog- és
igazságszolgáltatásban, a gazdasági erőforrások és pénzeszközök szűk családi és
baráti körű összpontosításában, illetve a további „elkategorizált” hatalmi ágakban,
így bámulatra méltón a kultúrában, az oktatásban – korlátozni akarván a lex CEU‑val
is az egyetemi és szélesebb értelemben a kulturális autonómiákat –, a
civil társadalomban, a sajtóban, hogy az erőszakszervezetekről ne is
beszéljünk. Ez az, ami már feltűnik és ellenszegülésre ad okot a Fidesz belső
világában is, nem különben az ún. szellemi holdudvarában, és szórványos, de
egyre intenzívebb kritika tárgyává válik, jó időben történő dezertálásra
sarkall, a bűzös belső bomlás jegyeit mutatja fel – még a legbárgyúbb politikai
ellenfeleinek és jámbor híveinek is a körében. A CEU melletti kiállás és a
korábbi tüntetések bizonyítékkal szolgálnak.
Ha így
folytatódnak a dolgok, ránk köszönthet az ellen(fülke)forradalom: kívánatos,
legyen elegendő fülke és legyenek emberek, akik a fülkékbe agitálják a
szavazókat.”
*********************************************************************************
Az aktuális
tanulnivalóim, az angolon és az olaszon felül az Ubuntu linux disztribució, az
Arduino és a Raspberry Pi mikrokontroller programozása (Phyton vagy C#-ban) és
akkor most, - hogy ne unatkozzak Bibó
István és munkássága.
½ 6 még
megpróbálok egy kicsit aludni.Sikerült.
10-kor ébredve bekaptam egy falat reggelit meg hozzá egy nagy bögre
tejeskávét és indultam Évához. Kicsit
angoloztunk, amiben sokat haladt.
Nem szigorúság tűrő, de azért szót fogadott.
Közben főzött egy finom zöld teát.
Elhoztam tőle az Ubuntu-s konfigurációt, ő pedig indult az
orvoshoz.