Már reggel hétkor éreztem, hogy sikerülni fog kiugrasztanom a családomat a tespedésből. Bejelentettem, hogy a tegnapi kudarc után, ma újra nekivágunk a Dömsödi útnak. Möci, bár nem kelt fel, de hajlott az ötletre, Áron viszont szeretett volna otthon maradni.
Sebaj, készülődtünk mindannyian. Emő még felszaladt valamit összepakolni. Én bekaptam egy szelet lekváros és egy másik szelet sajtoskenyeret.
10 óra körül sikerült indulnunk. Mostanában nem tartunk az éhenhalástól és kezdünk kijönni abból a kényszerességből, hogy mindig dugig pakoljuk az autót kajával.
Későn értünk a piacra. Vettünk sütni való hurkát, szalonnát és tojást.
Megkértem Zsolti bácsit és Zoli bácsit, hogy segítsenek kiemelni és bevinni a TV-t a lakásba, és ez lett a vesztem. Egy éles hasító fájdalom jelezte, hogy a derekam becsípődött. A TV-t a helyére tettük, de a páciens megrokkant. Igaz, hogy a becsípődés, akkor még nem mutatta ki a foga fehérjét. Möci segített kitakarítani a TV helyét, de abban nem volt sok köszönet, mert összekeverte a még bélyeggel ellátott és a már a bélyegétől megfosztott borítékokat.
Dezső és Feri bácsi csak később érkeztek, nekik már nem jutott a cipekedésből.
A 100 Hz-es tévézésben érthetően vajmi kevés örömömet leltem. Padlón fekve néztem a megnyomorítómat.
Möci egy nagy adag salátát készített és azt ettük a maradékokkal, ezért azután Zoli bácsit sem készétellel, hanem egy darab kenyérrel és három tojással támogatta.
Délután szabadfoglalkozás. Én bélyegeket áztattam, Áron pedig úgy tett, mintha tanulna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése