Reggel hétkor már felkeltem. Azonnal nekiestem a locsolásnak.Csak épen bekaptam egy tejeskávét. Möci tartott egy rövid eligazítást a fiúknak (mit szabad és mit nem). Kérte, ha megjön értük Laci bácsi, akkor mindenben fogadjanak szót neki.
Nyolckor már tudtunk is indulni. Hétköznap lévén erős szembe forgalommal kellett haladnunk Budapest felé. Kilenckor már be is tudtunk parkolni a MOM parkba. Möci azt mondta, hogy amíg én a piszkos pénzügyeimet intézem a CitiBanknál, addig ő belátogat a Tchibo-ba, majd ott keressem.
Nem sokkal 10 óra után Gazdagréti otthonunkban tettünk vettünk.
Az utvonalterv.hu azt mondta, hogy tömegközlekedéssel több mint másfél óra lenne a Kozma utcai zsidó temető, ezért nem maradt más hátra, mint a Scenic.
Úgy estem be egy perccel 11 óra előtt a ravatalozóba, hogy szerintem egyszer le is fotóztak sebességhatár túllépése miatt.
A ravatalozóban nem sok mindent értettem. A falon lévő táblán nem tudtam elolvasni a héber írást. A rabbit is csak akkor értettem, amikor magyarul és főleg a Sefivel kapcsolatos személyes élményeiről beszélt. A formaságokkal törődtem a legkevésbé. Leginkább a gondolataimmal voltam elfoglalva és azokban csak Sefi kapott helyet. Egyszerűen nem értettem, hogy Ő hol van. Ekkor még nem voltam szomorú, mert a tény, hogy Ő nincs, még nem tudatosult bennem. Azután elindult a menet. A hosszú séta alatt Lacival és Fruzsival is úgy beszélgettünk, mintha semmi különös nem történt volna. A sírgödör mellett is volt valamilyen ceremónia, de nem olyan, ami lekötötte volna a figyelmemet. Két tagbaszakadt sírásó lassan engedte le a kötelet és én még ekkor is csak szinte kívülről követtem az eseményeket. Csak amikor az első rög nagyot, dübörögve érkezett a koporsóra, akkor döbbentem rá, hogy mi is történt. Borzalmas volt, amint eljutott a tiszta tudatomig, hogy Sefi a föld alá költözik és számunkra nincs többé. Nem sírtam, még csak nem is könnyeztem, de azt éreztem, hogy nem szeretnék most senkivel beszélgetni, nem szeretnék senkivel találkozni, senkire ránézni. Egyáltalán, nem szeretnék itt lenni, sőt, lenni sem szeretnék.
Mire a sor odaért velem, hogy Ádámnak és Marcsinak kondoleálhattam, addigra viszonylag megnyugodtam és már csak a könnyeimmel kellett küszködnöm. Arra nem is emlékszem, hogy Marcsival miket mondtunk egymásnak, csak arra, hogy percekig beszélgettünk. Biztosan vigasztaltuk egymást.
Miközben sétáltunk ki a temetőből, egy darabig nem kívántam a Laciék társaságát sem, azután lassan megnyugodtam.
Hazafelé a nyockerben még megálltunk egy helyen. Laci jeges kólát kért, Fruzsina pedig egy narancslét vodkával. Nekem is jól jött volna egy pálesz, de az autó.
Amikor hazaértem Möci még nem volt készen a dolgaival. Egy darabig még vasalgatott, azután felkaptuk a postát és indultunk.
Első állomás a TESCO volt. Koncentráltunk, hogy mik hiányozhatnak Dömsödön. Többek között vettünk egy grillcsirkét, hogy ma már ne kelljen főzőcskézni.
Ahogy megérkeztünk, mindent rendben találtunk, mentünk a Laci bácsiékhoz, hogy megvannak-e a fiúk. Ott is minden a legnagyobb rendben volt. A fiúkat mindennel kényeztették. Voltak csónakázni és segítettek az ebéd (rántott tök) készítésében.
Együtt heten mentünk a református gyülekezetbe, ahol Levente Jób és Cófár történetét mondta el.
Hazatérve postabontás és lefekvés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése