Kórházi állapotok

Nagyon sűrű, de tartalmas nap a mai.

Áron majdnem időben indult el a suliba. 7:12 lenne az ideális időpont, de lehet, hogy a szerinte még elegendő 7:16-os indulással is beér a suliba 3/4 8-ra.

Délelőtt felhívtam az Urológiát, hogy előzetes időpont nélkül írjanak nekem egy receptet, mert elfogyott az Alfugen-em. A nővérrel beszéltem, aki biztatott, hogy ha délelőtt bemegyek, akkor megkapom.

Felpattantam a 108-as buszra és az M4-es metróval bementem azÚjbuda központig. A nővér már nem volt olyan segítőkész, mint amit a telefonban ígért, azt mondta, hogy a doktor úr szeretne velem beszélni. A beszélgetésből az derült ki, hogy ha én nem hozzá járok rendszeres vizsgálatra, akkor miért tőle kérem a receptet? Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy azért mert most fogyott el a gyógyszerem. Ekkor magához kaparintotta a következő vizsgálatot és aláírta a receptet.

A befektetéseimen egy kisebb átszervezést hajtottam végre, mert idegesített, hogy ilyenkor a hónap vége fele kinyit a szegényház.

Meghozta a postás Kiss Gézának a kütyüjét, amit azonnal meg is írtam neki.

Lementem a CBA-ba. Vettem tejet, virslit és egy fél kiló bőrös kacsahájat. Itthon  a reggeli után azonnal nekiálltam a töpörtyű készítésnek.

Az asztali számítógépet lekábeleztem, hogy holnap már vihessem is Dömsödre. A lenovo típusát megpróbáltam pontosan leírni és el is küldtem SMS-ben Nyári Imrének, mert ő fogja a driver-eket .feltelepíteni rá.

Felhívtam Száki Sándort, hogy holnap hogyan menjünk együtt Dömsödre. Ő azt mondta, hogy autóval fog jönni és majd ott találkozunk.

Áron a Nóra nagyit próbálta hívni, mert azt terveztük, hogy őt is visszük magunkkal. Nem sokkal később ő hívott minket vissza, hogy annyira rosszul érezte magát az elmúlt éjszaka, hogy kihívta az ügyeletet és most bent van a Kútvölgyi rendelőjében vizsgálaton. Ekkor még nem tudtam, hogy hamarosan szembesülni fogok a magyar egészségügyi viszonyokkal.

Möcivel befaltuk az elkészült töpörtyűt kenyérrel és kovászos uborkával és csak egy keveset hagytunk Emőkének és Áronnak. A kacsazsírt is kétfelé porcióztam, hogy Emőkének is legyen a hűtőjében.

Amikor Áron hazaért a zongora óráról, Emőkével ők is töpörtyűztek, de ők kefirt is ittak mellé.

Egy óra múlva Csák doktornő hívott minket, hogy menjünk be a nagyiért, mert ők úgy látják helyesnek, ha befekszik a területileg illetékes Szent János kórházba, de az körülményes lenne, ha ezért mentőt kellene hívnia, ezért inkább jöjjünk be érte és mi vigyük át a Jánosba (elvégre Nóra nagyi csak több mint hatvan éven át fizette a TB járulékot, csak nem gondoljuk, hogy majd ők vitetik át a 800 méterre fekvő Szent János kórházba.

Möci azonnal felment, hogy magához vegye a táskáját és induljunk.

A Kútvölgyiben átvettük Nóra nagyit és a beutalóját a Szent János kórház I. Belosztályára, mivel területi illetékességből oda tartozik.

Először haza mentünk a nagyival. Möci segített neki minden fontos dolgot bepakolni. Nagyi úgy szeretett volna pakolni, mintha végleg odaköltözne, Möci pedig csitítgatta és csak a legfontosabbakat engedte bepakolni. (Köntös, bugyik, zoknik, pizsama, pipere cuccok, egy olvasni való Hrabal könyv, olvasó szemüveg, iratok, készpénz, TAJ kártya és kész.) Na jó, a hűtőszekrényből vihette magával a már megbontott sonkát, a gyümölcsös kefirt és az almalét.

A Szent János kórházba a Diósárok úti kapun mentem be és csak nagyon nehezen találtuk meg az I.-es Belosztályt. Pontosan senki nem tudta elmondani, hogy az merre van. Sehol egy útjelző, eligazító tábla. Végül, amikor megtaláltam a Belgyógyászat főbejáratát, zárva volt, csengő sehol, de még egy kis felirat sem, hogy kérem az oldalsó bejárathoz jönni.

Möci és a Nóra nagyi közben az autóban ültek és amikor nagy nehezen megtaláltam azt a bejáratot, amelyiket kerestem, ki volt írva, hogy a csengő a 2. emeleten szól, kérjük szíves türelmét, amíg a nővér a bejárati kapuhoz ér. Tizenöt perc múlva megjött a nővér, bajuszosan és szakállal, mert, hogy férfi volt az istenadta. A férfi nővér közölte, hogy menjünk át az épület túlsó felére, mert a lift ott van. Itt már éreztem, hogy a Balkán felhúzódik egészen Budapestig.

A kórház száz éves, de ne lássam többé a tengert, ha egy hónap alatt nem tudnám megalkotni azt a tájékozódási rendszert, ami megakadályozhatja, hogy mondjuk egy beteg fél óra alatt, amíg megtalálják az illetékes osztályt elvérezzen.

Végre eljutottunk az illetékes helyre, ahol megkérdezték, hogy a beteget miért pont ide hoztuk. (Bassza meg, már megint egy beteg.) Mondtam, hogy azt ne tőlem, hanem attól a doktornőtől kérdezzék meg, aki a beteget területi illetékességből ide utalta.

Szerencsére a doktornő nagyon kedves, udvarias és közben a munkáját alaposan  végezve megvizsgálta a nagyit és közölte, hogy a labor holnap reggeli eredményéig a nagyinak mindenképpen ott kell maradnia.

Nagyon szép négyágyas kórterembe került, de amikor kiderült, hogy a négy szekrényből kettőben már két beteg becuccolt, a másik két szekrény pedig zárva és a kulcsát elvitték a korábbi betegek és így nem használható, akkor a nővér azt mondta, hogy  a 64 vadi új szekrényből, már csak 18-nak van meg a kulcsa, de ők nem tehetnek semmit, ha egyszer a távozó betegek elfelejtik leadni a szekrények kulcsait.  Becs szavamra az jutott az eszembe, hogy mielőtt a távozó betegnek kiadják az aláírt zárójelentését, el lehetne kérni tőlük a szekrényük kulcsát felakasztva arra a szögre, amire fel van írva, hogy 8-as kórterem 4-es szekrény. Félreértés ne essék, nem én vagyok ennyire okos, hanem ott senkinek nincs ennyi sütnivalója.


Egy héten belül másodszor szembesülök azzal, hogy hol is tart a magyar egészségügy, miközben orvosoktól még olyanokat is hallok, hogy a fizetésük alig több, mint az 1/10-e a 200 km-rel nyugatabbra dolgozó orvosok fizetésének.

Késő este még lefejtem a mai kefir termést.