Indulás haza

A Janikovszy-Réber: "Velem mindig történik valami", nálunk akként módosúl, hogy velünk mindig rengeteg dolog történik.
Áron 4:30-ra állította be az ébresztő órát. Szerintem én már egy órája arra vártam, hogy mikor fog már megszólalni. Amikor megszólalt, rögtön kipattantam az ágyból, de a többieket csak finoman ébresztgettem. Amikor visszajöttem a WC-ről, még mindig háborítatlanul aludtak. Ekkor komolyabban nekikezdtem az ébresztgetésnek. Először Emőbe sikerült életet lehelni, majd Áron eszmélt rá, hogy neki az indulással kapcsolatban komoly feladatai vannak. Utóljára Csabi és Panni keltek fel, de nekik felmentésük volt, mert ők voltak fent előző este a legtovább. Mindenkinek kiosztottam a feladatot és magam is serénykedtem, így azután egy és negyed óra alatt sikerült startra kész állapotba hozni a csapatot és a szerelvényt. Közben még arra is maradt időnk, hogy Emőkének megtöltsünk két egy literes flakkont tenger vízzel, hogy Budapesten is tudja, miről maradt le.
A portán a kutya nem kérdezte, hogy miért csak ma indulunk el, amikor tegnap estig fizettük ki a az itt tartózkodásunk költségeit. A lényeg, hogy elindultunk és miközben egyfolytában imákat mormoltunk, folyton búcsúzkodtunk a tőlünk jobbra elterülő tengertől.
Nagyon álmosan indultunk útnak. A hátsó ülésen Csabi, Panni és Áron, rögtön bevágták a szunyát. Emő csak egy kicsit később csatlakozott hozzájuk. Én kortyolgattam az Emő készítette kávéból és közben küszködtem az álmosságomtól. Őszintén szólva voltak olyan másodpercek, amikor én is aludtam, de ettől azután annyira megijedtem, hogy azt követően fokozottan figyeltem. Másoknak mindig azt tanítottam, ha vezetés közben úgy érzed, nehéz a szemhéjadat nyitva tartani, azonnal állj félre és aludj egy rövidet. Végül sikerül túljutnom a holtponton és egyenletesen haladtunk a Horvát-Magyar határ fele. A határon nélkülöztem az olyan kedves szavakat, hogy "merre jártak?", "jól érezték-e magukat?" Lehet, hogy ők is fáradtak voltak és csak egy "jónapot"-ra és egy "viszontlátársra" tellett tőlük.
Miután nem reggeliztünk, már nagyon korgott a gyomrunk, első utunk az "István Fogadó" volt. Mindenki mást és mást  rendelt. Én egy tintahal karikákat rendeltem görög salátával, mert nekem a tintahalat elkészíteni még sohasem sikerült. Nekik a görög salátát sem. Kevés volt benn a feta sajt és az oregánó, olíva olaj pedig egyáltalán nem volt rajta. A grillezett tintahal rágós volt és csak langyos, de amikor a pincérrel visszaküldtem, a szakács azt üzente, ha tovább grillezi, akkor még rágósabb lesz. Áron meg volt elégedve a szarvassonkás rókagombával. Emő, Csabi és Panni hasonlót evett, de kértek rá még egy kis tejfölt is.
A kávétól egy kicsit felüdülve folytattuk az utat hazafelé. Amikor bevittük a bánya parkolójába a huzikát, még nem tudtam, hogy mennyire elfáradtam. Ott minden fontosat bepakoltunk a huzikából az autóba és onnan már úgy jöttünk haza, mint az albán menekültek. Itthon többször kellett fordulnunk a csomagokkal, mire mindent felcipeltünk. Megnéztük Emőke lakását, hogy áll a festéssel, bekaptunk egy unicumot, azután kezdtük magunkat is rendberakni.
Szomorkodtam, hogy elhagytuk az Adriát, de Áron vígasztalt, hogy már csak egy évet kell várni és ismét ott leszünk.