Ma végre sikerült időben felkelnünk. Még nem volt nyolc óra, amikor már Emő jelezte, hogy ő nagyon éhes. Persze, hogy éhes volt, mert tegnap este, arra hivatkozva, hogy ő kövér, nem vacsorázott. Alig, hogy ezt bejelentette, apró zajok hallatszottak lentről. Nem telt bele tíz perc, Áron - a meztelen pincér - megjelent egy tálcával, rajta két kávé és hat szelet tigris kenyér rásütött sajttal. Ilyen jó dolga az angol királyi párnak sincsen. Nyolckor az ágyba szolgálják fel az (elő)reggelit.
Mielőtt még felkeltünk volna, Emő bejelentette, hogy nem csak mákos bejglit, hanem diósat is szeretne sütni, ahhoz pedig kellene újabb 40 dkg diót pucolni és darálni. Azt mondtam, hogy ezt még reggeli előtt vállalom, de csak úgy, hogy én töröm a diót, ők pedig ketté válogatják a csonthéjat a dióbéltől és utána én ledarálom. Ez nagyon jó módszernek bizonyult. Fél órán belül, szétválogatásig az egésszel végeztünk, úgy, hogy közben még arra is maradt időm, hogy közben begyújtsak a cserépkályhába.
Utána gyorsan összecsaptam a reggelit, de akkor már nem voltunk farkas éhesek.
Amíg én daráltam a diót, a tűz ropogott a cserépkályhában, odakünn szállingózott a hó, Áron hangosan felolvasott az Ókori görög regék és mondák című könyvből, miközben Emő vágta kezén-lábán a körmeit. Nem is tudnék elképzelni ennél szebb családi idillt.
Becsomagoltam a Gabikának szánt karácsonyi ajándékot és leültem blogot írni. A bélyegeket nem sikerült teljesen eltakarítani az asztalomról.
Áron és én átmentünk Gabikáékhoz, hogy tegyék a fa alá az ajándékunkat. Mindketten azt javasolták, hogy csak reggel induljunk haza, mert ónos esőt jósoltak, ami nagyon csúszik, de mi mégis nekivágtunk.
Mire visszamentünk, Möci mindent (illetve majdnem mindent) összecsomagolt. Nekünk nem volt már más dolgunk, mint bepakolni az autóba és indulni.
Nagyon óvatosan vezettem és állandóan ellenőriztem az út állapotát. Már vagy 20 km-t megtettünk, amikor kiderült, hogy az újonnan készített ünnepi diótortát Möci a hűtőszekrényben felejtette. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy jó lesz az szilveszterre.
Itthon azután nekiálltunk kipakolni. Az életünk legnagyobb részét bepakolással és kipakolással töltjük, de megéri, mert csak így tudunk elmenekülni a város piszkától, zajától. Áron is nagyon élvezi, hogy mi folyton úton vagyunk, mint az albán menekültek.
Felvittük az újonnan készült polcokat, de nem sikerült a helyére illeszteni, mert néhány milliméterrel hosszabbra sikerült, mint amennyit a két fal megengedett. A szerelés a jövő hétvégére halasztva.
Azzal folytattam az ünnepi készülődést, hogy feltettem 4- fej apróra vágott vöröshagymát egy kanál olajon pirulni, majd a piros paprika után beletettem az öt hatalmas lazacfejet főni. Mire minden belekerült és puhára megfőttek a fejek eltelt egy óra is. Megpróbáltam minden csontos részt és esetleges szálkát eltávolítani belőle, hogy a nagyinak se legyen gondja vele. A kész halászlé kikerült az erkélyre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése