Nagy a baj

A hét nem kezdődik jól. Én két zárt ajtón keresztül is felébredtem Áron ébresztő órájának a csörgésére, de Áron, aki 30 cm-re aludt a vekkertől, ő nem. ½ 7-től kezdve szólongattam, hogy itt az ideje felkelni, de ő csak halogatta, mondván, majd akkor kel fel, ha kipihente magát. Öt perccel hét előtt már nagyon türelmetlen voltam és emlékeztettem rá, hogy hétkor bezárom a lakásajtót és akkor ma nem mehet az iskolába. Még csak szeptember van, de eddig már két késése van bejegyezve.

Hét óra után akart elindulni, de az ajtó zárva volt. Ebből hangos balhé kerekedett és végül 7:12-kor hagyta el a lakást, de valamiért még visszajött, mert itthon felejtette, pedig este kértem, hogy pakoljon össze mindent.

Elkezdtem a Duolingót és publikussá tettem a tegnapi blog sűrítményt, majd hozzákezdtem a reggeli készítéshez. A Duolingóban, amikor átkapcsoltam olaszra, megint átmentem szenvedőbe. Most még úgy érzem, hogy ezt az igeragozást nem is lehet megtanulni.

½ 12-kor elindultam a Raiffeisen Bankba. Először a törökhöz mentem, hogy vegyek egy rántott harcsafilét krumpli salátával, mert a nagyinak az a kedvence, utána elintéztem az Equilor átutalást és siettem a nagyihoz.

Hiába siettem, mert sem a kaputelefonra nem reagált, se a telefonhívásomra. Valakinek felcsöngettem találomra, bemutatkoztam és kértem, hogy engedjen be a kapun, mert a Nóra nagyi nem enged be.

Amikor így sikerült felmennem, a csengőre és a hangos kopogásomra síri hangon közölte, hogy „mindjárt”.  Ez egy órán át tartott, amikor elvesztve a reményt, hogy be fog engedni, felhívtam Emőke lányomat, hogy visszamegyek Gazdagrétre és addig szerezze vissza a kulcsokat, hátha azzal be tudok menni a lakásba, mert éreztem, hogy nagy a baj.

Mire hazaértem, Emőke visszaszerezte a kulcsokat. Neki adtam egy a zsíroktól megfosztott velős csontos zöldséglevest és indultam vissza a nagyihoz. Odaérve a nagyi most sem engedett be, de a kulcsok egyikével sikerült bejutnom.

Szörnyű látvány fogadott. Nagyi a szoba közepén jajveszékelve feküdt és még az is lehet, hogy elesett. Teljesen kommunikáció képtelen volt. Pénteken még annyira tudott kommunikálni, hogy kérte, ne vitessem be a kórházba, majd csak a jövő héten. Mivel a Csák doktornővel egyetértettünk abban, hogy az erőszak többet árthat, mint használ, engedtem neki, de abban megállapodtunk, hogy a hétvégén készít egy kis csomagot és akkor hétfőn jövök érte és bemegyünk a Jánosba. Vasárnap még fel is hívtam, hogy összecsomagolt-e, ahogyan megbeszéltük, mert hétfőn megyek érte.

Ma már bánom, hogy hallgattam a doktornőre, erőszakosabbnak kellett volna lennem.

Nem maradt más választásom, minthogy hívtam a mentőket és elmondtam, hogy mi a probléma. Amíg a mentőkre vártam, megpróbáltam felültetni és egy pohárból inni, adni. Előkerestem a kórházi zárójelentéseket és a Csák doktornő beutalóját.

Amikor a mentőorvos felmérte a helyzetet, megpróbált, pulzust és vérnyomást és saturációt mérni, valamint egy infúziót beadni, de mindez nem sikerült, és közölték, hogy beviszik a János kórház 1.-es Bel osztályára. Igyekeztem meghálálni a küzdelmüket, amit elfogadtak és megköszöntek ugyan, de ettől sem lettek feldobódva.

Nagyon rossz lelki állapotban értem haza. Kértem is Áront, hogy mielőtt lemegy focizni, töltsön nekem egy unikumot.