Indulás Horvátországba

Az első csengésre felébredtem és nem is engedélyeztem magamnak további pihenést. A fürdőszoba után mindent, ami eszembe jutott, azonnal betettem az autóba.

 

A termoszba készítettem egy tejeskávét.

 

Áront megkértem, hogy zárja el a kerékpárját. Még egy utolsó ellenőrzés, hogy a határátkeléshez szükséges igazolványok, az utasbiztosítási papírok és a pénz megvan-e és visszük-e mindezt magunkkal. 

Már egy picit elmúlt ½ 7, amikor végre mindent gondosan bezártunk és indulni tudtunk.

 

Judit és Levente már a kapuban vártak. Ott még az ő cuccaikat is sikerült valahogyan begyömöszölni az autóba és start. 610 km állt előttünk.

 

A Windowsos öreg HTC-n jól vizsgázott az IGO, bár a határig tudtuk volna nélkülözni.

 

A Magyar-Horváth határig egyetlen MOL kúttal találkoztunk, ahol szerettem volna felavatni a Forensis kártyámat. Teletankoltam az autót, de a kártyaavatás elmaradt, mert nem tudtam a jelszót.

A határátkelés simán ment. Hamar kellett szembesülnünk a ténnyel, hogy a horvátok tavaly óta 10-15 %-kal  megemelték az autópálya díjakat.

Nagy kavargás után találtuk csak meg a szálláshelyünket. A HTC IGO legtöbbször ott bukott meg, ahol a sima kereszteződés helyett az elmúlt nyolc évben körforgalmat építettek, ki, mert az IGO-jában a térkép 2009-es volt.

 

Az apartman tulajdonosa kedvesnek és szolgálatkésznek mutatkozott. Beszélt németül és angolul is. Rögtön hozott egy kis barackpálinkát „welcome drink” gyanánt és megmutatta a szobánkat és a fürdőszobát.

 

A hely minősége felejthető volt. Nem volt koszos, de nagy ott bukotton gagyi volt. Szedett-vedett bútorok, a klímát egy álló ventilátor helyettesítette. A szoba összvilágítása egy 40 W-os izzó.

 

Judit egyfolytában azon szomorkodott, hogy nincs a jó kis lakókocsi és a lakóautó bérléséről is lebeszélt, mondván, olyan jó apartmanokat lehet találni a neten.

 

Megpróbáltunk örülni annak, ami van. A hosszú úttól mindannyian elfáradtunk, szerényen megvacsoráztunk és eltettük magunkat holnapra.