Menekülés a városból

20180518 péntek

Hiába szólt Áron ébresztő órája már ½ 7 óta, állandóan szundira kapcsolgatva, ő csak 7 óra után kelt fel és így csak ½ 8-kor indult el.

Amíg készülődött, lementettem az Arduino #3-as leckéjét és ha lesz kitartásom, akkor mind a 60-at el fogom menteni. Ez a rendezgetés valószínűleg még a korai bélyeggyűjtő szenvedélyem hozadéka.

Ugye, hogy mi emberek milyen gyarlók vagyunk (legalább is én).  Az elmúlt 10-15 napban kissebb – nagyobb mértékben kínzott a lumbacho. Szedtem a gyulladáscsökkentő és izomlazító gyógyszereket, feküdtem a padlón és fohászkodtam Istenhez, bárcsak meggyógyulnék. Most, hogy már két napja kutya bajom sincs, eszembe se jut ennek örülni, hálálkodni, hogy meggyógyultam.

Eszembe jut, hogy még egészen kisgyerek koromban, közvetlenül a Második Világháború után (alig hatévesen) a Nemzetközi Vöröskereszt jóvoltából több hónapot tölthettem Románia magyarlakta területén Uzon megyében. Egy lovasszekéren utazva a kocsit hajtó idős bácsi magyarázta el nekem, hogy figyeljem meg, amikor a lovak, majd megszakadva felfele kapaszkodva lassan húzzák a kocsit, akkor a kerekek azt nyikorogják, hogy:

ÍÍÍÍÍsteen seegííts, ÍÍÍÍÍsteen seegííts és amikor a hegytetőről lefele a lovak már csak futnak a kocsi előtt, akkor a kerekek nyikorgása is felgyorsul és azt mondják:

Nemkellhogysegítsmegyekmagamtól, nemkellhogysegítsmegyekmagamtól.

Hát ilyen gyarló az ember is. A létrán is csak felfele tud nézni, hogy azoknak mennyivel jobb, mint nekem és még véletlenül sem nézne lefele, mert akkor be kellene látnia, hogy nekem mennyivel jobb, mint azoknak, akik nálam lejjebb vannak.  Pedig ez fontos lenne, mert akkor legalább éreznénk valami késztetést, hogy segítsünk rajtuk.

Folytatva a könyv keresgélést ráakadtam néhány dologra, de a két könyvre nem.

Áron tegnap azt mondta, hogy ma kb. háromra, de legésőbb négyre ér haza. Én már mindennel útrakész vagyok és lassan ½ 5 van.  Manna is elbújt valahova.

Végül ¾ 5 táján megérkezik Áron: "bocsánat, de megfeledkeztem arról, hogy az osztálytársaimmal megbeszéltünk egy közös programot."

Mindent gyorsan lecipeltünk az autóba. Áron előkerítette Mannát, aki az egyik szekrénybe bújt és indultunk.

Nem egyszerű az én családommal.

A TESCO-ban nagyon céltudatosan és gyorsan végeztünk. A legtöbb idő azzal telt, hogy beültünk a KFC-be és megettünk egy fél vödör rántott csirkeszárnyat.

Az úton a rádióból egyfolytában ömlött a borzalom. Súlyos közuti baleset, 3 km-es torlódás... ha lehet, akkor kerüljék..

ott meg lövöldözés, egyelőre 10 halott és több súlyos sebesült.

Már nem tudtam eldönteni, hogy mostanában több borzalom történik, mint régen történt, vagy csak a technika és az információáramlás gyorsult annyira fel, hogy mindenről real time értesülünk.

Mindenesetre kerülgetve a baleseti helyszineket, nyolc óra előtt pár perccel érkeztünk a bázisra. Áron segített kipakolni a cuccokat, hogy én mielőbb elkezdhessek  locsolni.

Egyedül Manna nem kapkodott. Először körbejárta a birodalmát, azután bejött kajálni, majd megint kiment.

Az én fő feladatom a nagy locsolás volt. közben Áron még kihozott egy kupica unicumot.

Az autó hatótávja már csak 80 km volt, ezért feltettem az éjszakai töltőre.