lesiklási verseny

Ma korábban kellett kezdenünk a napot, mivel kora délután már elindulunk hazafele. Reggel hétkor volt az első találkozó az étteremben. A bőséges reggeli után, még készítettünk néhány szendvicset a kis hátitatyóba.
Utána gyors, de alapos csomagolás és a cuccok felcipelése a fent parkoló autóbuszba, mivel ide a síelés után már nem jövünk vissza.
Napos időben mentünk fel a kabinos lifttel. Áron a többi fiúval készült a versenyre, mi pedig Emővel egy lankásabb lejtőn iskoláztunk. Emőnek tetszett az én lassú oktatási tempóm és egyre jobban ment neki is a síelés.
11-kor elkezdődött a verseny. Áron az első időmérésen egészen jó időt teljesített, viszont a második lecsúszásnál már az első tíz méteren lecsatolt a léce. Az a valószínű, hogy nem volt jól beállítva a kötése. A versenybírók (Zoli bácsi és Attila bácsi) engedélyeztek neki egy újabb kísérletet, de mire felért volna a rajt helyre, addig az osztrák pálya biztosítók felszedették a kerülendő botokat. Áron egy kicsit elszomorodott, mert lelkileg nagyon készült erre a versenyre.
Vigasztalásul beültünk a Prinz hüttébe és rendeltünk egy nagy bécsi szeletet és egy igazi osztrák császármorzsát (Kaiserschmarn).
Az ebéd után megtudtuk a lesiklási verseny időeredményeit, de Áronnak nem árultuk el, mert szerettük volna, ha a hivatalos eredményhirdetésen tudja meg az örömhírt. Nemsokára felállították a képzeletbeli dobogót és Áron megtudta, hogy a csoportjában 28 perc 25 másodperccel az első helyezett és így aranyérmes: Pacher Áron.
Áron olyan boldog volt, hogy csak a kupát és az oklevelet tartotta meg és a nagy tábla csokit odaajándékozta az ezüst érmes Zéténynek.
A verseny után Áron még felvitt engem és lefele síelve a hegyről nekem is tartott egy kurzust a felső tehermentesítésről. Gyakran kritizálta a fordulóimat, de előfordult az is, hogy megdicsért. Lassan elindultunk lefele. Emő most először síelt végig a pályán, anélkül  hogy elesett vagy lecsatolt volna azon a címen, hogy a pálya innentől kezdve már nagyon meredek.
Kettőre sikerült mindent bepakolnunk a buszba és indulhattunk hazafele. A buszon útközben ettünk, ittunk és ha a gyerekek nem hallották, akkor pajzán vicceket meséltünk egymásnak, hogy már az autóbusz is dülöngélt a röhögéstől. Többször tartottunk pisi és kávé szünetet és ilyenkor egy kicsit ki is mozgattuk az elgémberedett végtagjainkat. Egy szóval jól éreztük magunkat és azt Zoli bácsival is tudattuk.
Már közeledtünk Budapesthez, amikor Sawsan hívott, hogy nem éri el mobilon a Kamelt. Megnyugtattam, hogy Kamel is és a Klári is jól vannak, csak le van merülve a mobiljuk, de ha már nagyon közel leszünk, akkor én fogom hívni őket, hogy jöhetnek a suli elé a gyerekekért.
A tervezett este kilencre meg is érkeztünk a parkolóba. Nekünk könnyű dolgunk volt, mert induláskor ott hagytuk az autónkat, hogy visszafele ne kelljen sokat cipelni.
Egy órán belül már megfürödve zuhantunk az ágyba.